Table Of ContentBenedek Szabolcs
Mathias rex
Filum Kiadó, 2000
A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap
és a Soros Alapítvány támogatta
ISBN 963 8347 81 3
© Benedek Szabolcs, 2000
Tartalom
ELŐSZÓ
AZ ELSŐ NAPON
MÁSODIK NAP
A HARMADIK NAPON
NEGYEDJÉRE
ÖTÖDIK NAP
A HATODIK NAPON
HÉT
EGY HÉT UTÁN
A KILENCEDIK NAP
AZ UTOLSÓ NAPON
E
LŐSZÓ
Nem kell különösebben nagy ítélőképesség ahhoz, hogy
kijelentsük: szenzációs dokumentum jut most el az
olvasóközönséghez.
Immáron bizonyított, történelmi tény, hogy nagy királyunk,
Hunyadi Mátyás (1458–1490) 1479 augusztusának végén – bízunk
benne, hamarosan ennél pontosabb dátumot is meghatározhatunk –
tíz napon át följegyzésekben foglalta össze életének addigi, általa
legfontosabbnak ítélt eseményeit.
A krónikákból (és most már saját elbeszéléséből is) tudjuk: a
király, ha tehette, legszívesebben Visegrádon töltötte a nyarakat;
egyedül itt volt képes arra, hogy a politikától és a kormányzás
ügyeiről olykor néhány napra valamelyest megfeledkezve pihenjen,
kikapcsolódjon, és az élet örömeivel foglalkozzon. Lenyűgözte a táj
szépsége, a Duna-kanyar, a környező hegyek, az erdők, ahová
vadászni járt, a fellegvárról látható panoráma. Visegrádon kicsit
úgy érezte, ha rövid időre is, de kiszabadul a rá nehezedő
felelősség alól, és olyan dolgokat is kipróbálhat, amelyek amúgy
nem tartoznak egy uralkodó megszokott napi tevékenységei közé.
Polihisztor természetű királyunk egyaránt vonzódott a
tudományok és a művészetek iránt: szívesen vitázott órákon
keresztül egy-egy tudományos probléma fölött a jóbarátként kezelt,
kedves tudósaival, de ugyanolyan szívesen vetette magát körbe
művészekkel (festőkkel, zenészekkel, táncosokkal) is. Gazdag
tudása, felkészültsége, széles látóköre alkalmassá tette arra, hogy a
legnehezebb kérdésekben is egyenrangú vitapartnere legyen a
legnagyobb tudósoknak is – azt pedig, hogy emellett nem ok nélkül
kacsintgatott a művészetek felé, bizonyítják a most közzétett
följegyzések.
Eltekintve I. Istvántól, aki a fiának, Imre hercegnek Intelmeiben
adta át a tapasztalatait, Mátyás az első és egyetlen uralkodónk, aki
irodalmi tevékenységet folytatott.
Följegyzéseit tíz napon át, hihetetlen lendülettel, jóformán
megállás nélkül, éjt nappallá téve írta. Ahogy mindjárt a szöveg
elején kiderül: kettős szándékkal. Egyfelől, hogy a krónikaírói –
elsősorban Galeotto Marzio – által följegyzettekkel szemben,
avagy éppen azokat megerősítendő, a saját szemszögéből is
elmondja az eseményeket. Másfelől, mert az írás – ez reneszánsz
uralkodóra valló vonás – intellektuális örömet okozott neki.
Miközben följegyzésein dolgozott, Mátyás nem döntötte el,
munkáját publikálásra, vagy pedig csak “belső használatra”
szánja. Hogy később az utóbbi mellett döntött, azt sejteti, hogy a
mű egészen mostanáig nyomtatott formában nem jelent meg sehol,
ám az is bizonyos, megírása után a király még egyszer átnézte,
jegyzetekkel látta el. Az is föltételezhető, hogy az elkészült anyagot
valakivel letisztáztatta; biztos, hogy ezt nem ő végezte el, hiszen
habitusa, illetve a kormányzati teendők (az ősz beköszönte,
visszatérés Budára stb.) kizárják, hogy erre a munkára még egyszer
legalább tíz napot áldozzon. Az eredeti kézirat utolsó ismerője, az
amerikai Harold Smith úgy vélte, Mátyás akkori szeretőjének, a
lengyel Jadwigának adta oda a teleírt íveket; Smith ugyanis a
letisztázott, gót betűs írásban jellegzetes női kézjegyeket vélt
fölfedezni. A magunk részéről mi ezt kizártnak tartjuk, márcsak
azért is, mert a szöveg latinul íródott, így a másolónak is tudnia
kellett latinul, és az efféle (valamint bármely egyéb) tudás
megszerzésére a középkorban nem nagyon volt a nőknek
lehetősége. Az is valószínűsíthető, hogy nem Galeotto Marzio
másolt, az ő írásos anyagában ugyanis erre semmi utalást nem
találunk, az pedig nehezen képzelhető el, hogy a derék talján ha
más miatt nem, legalább afölötti büszkeségében, hogy a szeretett
uralkodója a legbensőségesebb titkait osztja meg vele, valahol a
krónikájában el ne szólta volna magát. Egyedül tehát csak azt
tudjuk biztosan: Mátyás saját kezűleg írott anyagát valaki
letisztázta, és a király vagy ekkor, vagy még a tisztázás előtti
átolvasáskor jegyzetekkel látta el, majd az eredeti példányt minden
bizonnyal megsemmisítette.{ } A másolatot ezután – bekötve – a
budai várban, a corvinák között helyezte el.
Mátyás halála után a corvinák jó része elpusztult vagy
elkallódott, a följegyzések ellenben csodával határos módon
fönnmaradtak. 1541-ben, Buda elfoglalásakor a kecskebőr
borításos, kapcsos kötet több más kinccsel együtt török kézbe
került, Isztambulba szállították, a Topkapi Szerájban, a szultánok
zsákmányolt kincsei között őrizték három évszázadon át. A törökök
tisztában voltak azzal, milyen értékes dokumentum van a
birtokukban, Bercsényi Miklós egy leveléből tudjuk, hogy létezését
az egyik pasa elárulta a száműzött Rákóczinak, aki egy ízben
írásban is kérte a szultánt, hogy “országa legnagyobb
királyának”{ } följegyzéseit jutassa el neki, vagy legalább
engedje meg, hogy belepillanthasson. Nem tudjuk, a fejedelemnek
megadatott-e végül ez a lehetőség, erről sem az ő, sem Mikes
Kelemen írásaiban nem találunk nyomokat. Tény azonban, hogy
több emberöltővel később, 1851-ben, mikor Kossuth Lajos a
törökországi emigrációból előbb angliai, majd amerikai körútjára
indult, úticsomagjai között már ott van a fölbecsülhetetlen értékkel
bíró anyag – búcsúajándékként maga a padisah adta át a
kormányzónak.
Kossuth 1852 júliusában, Brooklynban ismerkedett meg Harold
Smith-szel: az amerikai ügyvéd műkedvelő történész volt, egyben a
latin nyelv kiváló ismerője. Egyik éjszakába nyúló beszélgetésük
után Kossuth whisky-től kapatos fejjel fölajánlotta Smith-nek, hogy
megmutatja a legnagyobbnak tartott magyar király személyes
följegyzéseit; a pub-ból a szállodába mentek, ahol Smith egy
óvatlan pillanatban egész egyszerűen elemelte az értékes
iratcsomót. Kossuth másnap Európába indult, és csak a hajón vette
észre, hogy nincs meg a kecskebőr borításos kötet – azonnal Smith-
re gyanakodott, partraszállása után többször is üzent az amerikai
kormányzatnak, hogy kerítsék elő a magyarok egyik nemzeti
ereklyéjét birtokló csirkefogót. Amerikát azonban azokban az
években más, számukra fontosabb problémák foglalkoztatták,
mintsem hogy az arra illetékesek komolyabban lépjenek egy náluk
vendégeskedett, meglopott emigráns ügyében, így aztán Harold
Smith büntetlenül, nyugodt körülmények között tanulmányozhatta a
kezébe került anyagot.
Mivel a följegyzéseket ki akarta adni, elkészítette annak angol
fordítását. Az alvilággal is kapcsolatot tartó ügyvédnek aztán
1885-ben hirtelen el kellett hagynia New York-ot, San Franciscóba
indult, azt gondolta, a föllendülő “aranyvárosban” biztosan
megtalálja a szerencséjét. A végzet azonban közbeszólt. A Wells,
Fargo & Co. menetrend szerinti járatát 1885. május 18-án,
Tombston és Lordsberg között a Geronimo vezetésével föllázadt, a
rezervátumukat elhagyó apacsok megtámadták, az utasokat
lemészárolták, a kocsit és annak teljes rakományát fölgyújtották. Az
évszázados kézirat megsemmisült. Smith vagyonát nem sokkal
ezután elárverezték, New York-i házát a Davindson-család vette
meg, ők találták meg az ügyvéd hátrahagyott irataival együtt a
Mátyás-szöveg egy meglehetősen kezdetleges, nyelvi és stilisztikai
hibáktól hemzsegő, nagyon is pongyola angol fordítását. A család
persze nem tudta, miről van szó, valami történelmi regénynek
gondolták, melyet Smith írt, mindenesetre megtartották a
Davindsonok régi családi dokumentumai között.
1950-ben anyai nagyanyám legidősebb bátyja, Szekeres Sándor
az Újvilágba érkezett, hogy Alexander Carter néven új életet
kezdjen. 1974-ben egy baráti összejövetelen (party-n) ismerkedett
meg Roger Davindson-nal és annak feleségével, Betty-vel. A két
házaspár hamarosan nagyon jó viszonyba került, összebarátkoztak,
rendszeresen összejártak, és ilyenkor anyai nagybátyám bátyja
egyre többet és többet mesélt a távoli Magyarországról, annak
melankólikus népéről, tragikus történelméről, mígnem Roger
Davindson-nak egyszer csak az eszébe jutott, hogy családja régi
emlékei között van egy furcsa kézirat, valami magyar tárgyú
regény, amit aztán neki is ajándékozott Szekereséknek (azaz Carter-
éknek). Anyai nagyanyám bátyja elolvasta a szálkás betűkkel írott
anyagot, ám ő sem tudta eldönteni, miről van szó, úgyhogy 1994-es
látogatásakor magával hozta Magyarországra és ideadta nekem.
Miután végigolvastam a szöveget, igyekeztem az egész ügynek
alaposan utánajárni, és mostanra nyugodt szívvel mondhatom:
megdönthetetlen bizonyítékaim vannak arra, hogy a Smith-
hagyatékban fönnmaradt kézirat annak a corvinának a
hevenyészett angol fordítása, amelyet Mátyás valamelyik kortársa
másolt királyunk eredeti, saját kezűleg írt följegyzéseiről.
Kutatásom menetét és eredményeit (egyes Bercsényi- és Kossuth-
levelek vizsgálata, a Topkapi Szeráj évszázadokra visszamenő
leltározási dokumentumainak áttanulmányozása stb.) később egy
rövid tanulmányban szándékozom a közvélemény elé tárni, egyelőre
azonban sürgősebbnek és fontosabbnak láttam, hogy e
fölbecsülhetetlen értékű kincset minél szélesebb körben
megismerhessék.
Az angolról magyar fordítás során persze több problémám is
akadt: mint ahogy már szó volt róla, csupán az első, pongyola
változat maradt fönn, amelyben gyakran érthetetlen, hibás
nyelvtannal megírt mondatok szerepelnek, a kifejezések használata
pontatlan, gyakori a félreértés lehetősége. Igyekeztem a legjobb
tudásom szerint eljárni, azonban még így sem tudom garantálni,
hogy tökéletes munkát végeztem. Egyes részeknél volt olyan
gyanúm, hogy azt ott Harold Smith nem szöveghűen fordította le,
kiszínezte, sőt az egyes lábjegyzetek valódiságában is kételkedem,
azonkívül azt is észrevettem, Smith (nem tudom, gondatlanságból,
dilettantizmusból vagy valamilyen szándék szerint) időnként
összekevert egyes egységeket, ezeket próbáltam a helyükre
visszarendezni, ám a szöveg gördülékenysége emiatt több helyen is
érezhetően megtörik. Az eredeti latin változat sajnos nem maradt
fönn, az angolban Smith fölváltva használ archaikus és modern
kifejezéseket, mivel ezt nem tartom szerencsésnek, én a magam
részéről minden kifejezést a mai magyar nyelvben lévő
megfelelőjére ültettem át. Ahol szükségesnek éreztem, egy-két
helyen én is lábjegyzetet írtam, a mű egészéhez azonban sem
tartalmában, sem szerkezetében nem nyúltam hozzá. Azt is
észrevettem továbbá, hogy a szöveg helyenként megdöccen, kiesik
az addigi logikai menetből; mivel azonban nem tudtam eldönteni,
ez vajon Smith pongyolasága miatt van, vagy pedig Mátyás
eredetileg így írta meg (végtére is nem volt író, úgyhogy nagyon is
valószínűsíthető az ide-oda csapongás, ráadásul ha teszem azt egy
szolga kizökkentette a munkából, elképzelhető, hogy már egész más
járt utána az eszébe, mint ahol addig tartott), ezért ezeket a
részeket külön nem jelöltem.
Nagy királyunk, Mátyás, évszázados szavai szólalnak most meg
újra. Följegyzéseit – melyet, azt hiszem, nem lehet elérzékenyülés
nélkül a kézbe venni – nagy szeretettel ajánlom mindenki
figyelmébe.
Újlipótváros, 2000. február 16-án
Benedek Szabolcs
A
Z ELSŐ NAPON
Azért szeretem a nyárvégeket, mert bár a Nap még mindig ezer
ágra süt, ilyenkor már nincs az a döglesztő meleg; éjszakára pedig
úgy lehűl a levegő, hogy végre aludni is tudok.
Ma éjjel is jót aludtam, tiszta fejjel feküdtem le – ebéd után nem
ittam több bort –, vacsora közben a csillagászaimmal beszélgettem a
világegyetem dolgairól, sötétedés után az eget néztük, bár láttunk pár
hullócsillagot, megharagudtam rájuk: azt ígérték, az éjjel oltári nagy
csillagpotyogás várható, ehelyett mindjárt a napszálltát követően
leesett néhány fényes pötty, aztán kész, részükről a fáklyásmenet.
Megint elvétették a számítást, költöm a sok pénzt a külföldi
műszerekre, ezek meg nem képesek rendesen dolgozni.
Magyarázkodtak, hogy nem lehet mindent előre pontosan megjósolni
(nagy a hibaszázalék), erre odavágtam: ne jósolgassanak, az a
cigányok dolga, őket azért fizetem, hogy a rájuk bízott feladatokat
elvégezzék; faképnél hagytam őket, és följöttem a szobámba aludni.
Még nőt se kívántam, levetettem magam az ágyra, az inasok
lerángatták rólam a ruhát, kizavartam őket, becsuktam a szemem, s
mikor kinyitottam, már világos reggel volt.
Ha már itt tartunk, gyorsan leírom azt is: jobban szeretek a
fellegvárban ébredni, mint idelent.
Azt vettem észre, az ilyen dolgokban kicsit szentimentális vagyok.
Susognak a lombok, csicseregnek a madarak, ilyesmi. Nna, nem
mintha itt nem lenne meg ugyanez. A hegyoldalban itt is fák vannak, a
palota melletti gyümölcsöst ellepik a seregélyek. De ott fönt valahogy
mégis egészen más. Nem tudnám pontosan megmagyarázni, miért.
Lehet, hogy mert amikor ott nézek ki az ablakon, határozottan érzem,
tényleg uralkodom. Úgy értem, fönt vagyok a hegy tetején, fölöttem
csupán a madarak keringenek, onnantól csak lefelé lehet nézni –
szóval, ez olyan királyi érzés. Épp a folyókanyarra lehet rálátni, ha
jobban kihajolok, alant a palota tornyai, balra meg a falu látszik, de
nem szoktam nagyon kihajolgatni, inkább élvezem, hogy odafönt
