Table Of ContentKITTENBERGER KÁLMÁN – KELET-AFRIKA VADONJAIBAN
Könyvét a szerző három évvel halála előtt állította össze, élményeiből kiemelve legizgalmasabb
vadászkalandjait, legértékesebb megfigyeléseit. Kittenberger 1902-től – rövid megszakításokkal
egészen az első világháborúig – földünk legdúsabb és legváltozatosabb vadászterületén tartózkodott.
Akkoriban még Kelet-Afrika a nagy vadászati lehetőségek és a kiszámíthatatlan vadászesélyek hazája
volt. Legnagyobb vonzóereje, a nagy és veszélyes vadak – még a tökéletes fegyverek korában is –
kockázatos vadászata volt. A kötet történeteinek középpontjában mindig egy-egy nagyvad (oroszlán,
elefánt, a kafferbivaly különböző fajtái, leopárd és az orrszarvú) elejtése áll. Külön fejezetekben mesél
a kelet-afrikai fauna más nevezetességeiről – köztük a vízilóról, a hiénákról, antilopokról, madarakról,
krokodilusokról és kígyókról. (Ez utóbbiak közt is akadtak hírhedt emberölők, mint például egy fekete
mamba, amely három év alatt 11 embert ölt meg.) A könyvet különösen érdekessé teszik a vadállatok
életmódjáról, a vadonban élő négerek szokásairól szóló leírások. Kittenberger mesél a „múzeumi
gyűjtő” hétköznapjairól is, a preparálás munkájáról, továbbá érdekes portrét rajzol bennszülött
munkatársairól és két gyermekbarátjáról. A kitűnő írói erényeket is felmutató szerző művét elsősorban
a természetkedvelő ifjúságnak ajánlja, de 12 éves kortól az olvasók széles körében is népszerű.
2
KITTENBERGER KÁLMÁN
KELET-AFRIKA VADONJAIBAN
PFANNL EGON RAJZAIVAL
© Kittenberger Kálmán jogutódja, 1955
Tartalom
3
KÖNYVEMET
A TERMÉSZETVÉDŐ IFJÚSÁGNAK
AJÁNLOM
4
BEVEZETŐ
Ki a szabadba! – Érdeklődésem tárgyai – Testvérbátyáim hatása
Első olvasmányaim – Az első hermelin
A mézkalauzmadár – Budapesten a múzeumban – Tatrangban
Sürgöny hív Afrikába
Vidéki kisvárosban nőttem fel. A vidéki városok kisdiákjainak –
legalábbis legtöbbjének – más volt a szórakozása, más volt érdeklődésének
köre, mint a fővárosi fiúknak. Az én időmben még nem volt futball, hanem
még a longaméta járta. Az is csak kora tavasszal. Viszont a nagyvárosi
kisdiák szórakozásai helyett kárpótolt minket az, hogy szabad óráinkat kint a
szabadban töltöttük. Figyeltük a rovarvilágot, a madarakat, a madárvonulást,
tudomásunk volt minden madárfészekről, ismertük az érdekesebb (szerintünk
legértékesebb) bogarak és lepkék lelőhelyeit, a legbiztosabb
horgászóhelyeket stb. Az útleírások, a természetrajzi ismertetések,
vadásztörténetek voltak legkedvesebb olvasmányaim. Legnagyobb
bánatomra csak nagy ritkán juthattam hozzájuk.
Az akkori gyermeklapok, a Kis Lap, az Én Újságom sokszor hoztak ilyen
kívánatos olvasnivalókat, de hát nekem nem járt egyik sem. Nekünk nem
tellett rá. Hogy ezeknek az annyira kedvelt és értékelt lapoknak bekötött
példányaihoz hozzájuthassak, bizony gyakran nagy „áldozatokat” kellett
hoznom. Összeböngészett dióimat, gombostűből hajlított horgaimat adtam
oda egy-két napi kölcsönzésért. (Abban az időben ilyen horgokkal
horgásztunk, és ezek hajlításában mester voltam.)
Az a körülmény is nagyon fokozta a természetrajz iránti érdeklődésemet,
hogy bátyáim – tehetősebb osztálytársaik jóvoltából – vadászgattak. Kivált
boldogult Sándor bátyám volt nagy hatással rám, aki nemcsak szenvedélyes
vadász, hanem nagy természetbarát is volt, kedvence a lévai gimnázium
derék természetrajztanárának, aki megtanította őt a madarak tömésére is. Ő
tömte azután az egész vidék kitömésre szánt madarait. Ezek bizony nem
voltak valami preparátori remekek, de hát az akkori időben kisebbek voltak
az igények.
Családunkban én voltam a legfiatalabb. Egyik bátyám már az egyetemre
járt, Sándor bátyám meg nyolcadik gimnazista volt, mikor én még
iskolaköteles sem voltam. Természetesen Sándor bátyámat mindenben
5
csodáltam. Oda-odasettenkedtem kis munkaasztalához, s boldog voltam, ha a
titkok titkába, asztalának fiókjába betekinthettem. Üveg madárszemek,
szerszámok, kilőtt töltények, sörét és mindenféle más titokzatos limlom
között turkálni – bár tilos volt! – számomra a legnagyobb gyönyörűséget
jelentette.
Természetrajztanárának jóvoltából néha a tanári könyvtárból is
kölcsönözhetett egy-egy könyvet, rendesen akkor, mikor egy ritkább madarat
kapott kitömésre. Emlékszem, hogy egyszer a német Brehm egyik kötetét is
elhozta. Milyen áhítatos érdeklődéssel szemléltem azt a képet, amely
lótetemen lakmározó keselyűhadat ábrázolt!
Sándor bátyám mindig tartott egy-két szelíd madarat, kuvikot, mátyást és
szarkát. Az utóbbi volt a kedvence, azt rendesen Katának nevezte.
Osztálytársai meg őt becézték ezen a néven. Gyakran hallhattam akkor, hogy
egyik gimnazista így korholta a másikat: „Tömesd ki magad a Katával!”
Édesapámnak a Vasárnapi Újság két melléklapja járt, a Világ-Krónika és
a Képes Néplap. Ezek leginkább az előbb említett lap régebbi cikkeit
hozták. Apám ezeket mindig gondosan beköttette. Sokszor találtam bennük –
már iskoláskoromban – afrikai utazókról, azok kalandjairól, afrikai
néptörzsekről szóló leírást. Még most is élénken emlékszem ezeknek a
[1]
közleményeknek illusztrációira, mint pl. „Stanley találkozása dr.
[2]
Livingstone-nal ” „Stanley, amint egy varacskos disznóra lő” stb. Mily
veszélyes vadnak gondoltam akkor ezt az ártatlan áldozatot! Onnan ismertem
meg Tippu-Tipet, a hírhedt rabszolga-kereskedőt, Stanley segítőjét és a
magyar Teleki Sámuel grófot, a Rudolf- és Stefániatavak felfedezőjét,
[3]
valamint Sir Samuel Baker magyar feleségét, az unyorók
„Hajnalcsillagát”, Sass Flórát, a zulu és mádi harcok egyes jeleneteit stb.
stb. Ezek és a természetrajzi, vadászati leírások olthatatlan vágyat keltettek
bennem, hogy bár én is ismeretlen vidékek vándora lehetnék.
Kószálásaim közben is mindig az egzotikus vidékek leírásain
ábrándoztam. Határunkban volt egy kis mocsaras tó, az Ákossy-tó, a Garam
régi medrének maradványa. Hányszor nőtt képzeletemben Tanganyikává
vagy más – éppen akkor olvasott – nagy, még át nem kutatott mocsárvilággá!
De azért ilyenkor is éles szemmel figyeltem a környezetemet és abban
minden állati élet megnyilvánulását. Mindig én voltam, aki tavasszal az első
6
fecskét, az első gólyát, valamint a határunkba elvetődött, kevésbé ismert
madarakat meglátta.
Egy kis epizódra még most is élénken emlékszem. Kis gimnazista voltam.
Havas telünk volt. Természetesen buzgón tapostam a havat, jártam a határt
egyedül. Egy mocsaras ér mellett ballagtam. Nem messze az értől
szalmakazlak álltak. Ezek voltak a legjobb csúzlis vadászterületeim.
Menyétet is lőttem ott. Emlékszem, hogy akkor az nagyobb élmény volt, mint
később egy fekete sörényes oroszlán elejtése.
Amint az ér nádasa mellett ballagok, látom, hogy nagy ugrásokkal egy
nagyon karcsú, hófehér, fekete farokvégű állat fut a kazlak felé. Ez volt az
első hermelin, melyet életemben láttam. Haj, mit nem adtam volna akkor, ha
csúzlim puskává változott volna!
Mikor osztálytársaimnak elmeséltem, hogy hermelint láttam, senki sem
akarta elhinni, mondván, hogy az csak az északi vidékek lakója. Parázs
verekedés lett a beszélgetés vége, mert az egyik fiú azt merte mondani, hogy
hazugság az egész.
Nagyobb baj volt az, hogy a civódás zajára tanárunk benyitott, és – én
húztam a rövidebbet… Talán tanárunk is úgy tudta – nem volt
természetrajzszakos – hogy a hermelin csak északon él.
Kisdiák koromban a nyári szünidő egyik délutánján nagyon érdekes
olvasmányra bukkantam. A mézkalauzmadár leírása volt. Akkor olvastam
először erről az érdekes madárról. Az olvasottak nagyon felcsigázták
fantáziámat. Vajon igaz-e a leírás? Mert nagyon különösnek, szinte
hihetetlennek tartottam, hogy egy vad madár a maga jóvoltából és senkitől
sem tanítva, az ember szolgálatára legyen.
A régi olvasókönyv mézkalauzmadár-leírását már el is felejtettem, és csak
egy Afrikába tartó hajó fedélzetén – tizenkét év múlva – jutott újra eszembe.
No, gondoltam, nemsokára személyesen is megismerem ezt a csodálatos
madarat, az indicatort – akkor már tudományos nevén szólítottam –, és a róla
írtakat személyesen ellenőrizhetem.
A Kilimandzsárónál, Afrika legmagasabb hegységénél kezdtem meg
tulajdonképpeni gyűjtői működésemet. Mindjárt az első napokban egy sűrű
lombú fáról igénytelen, szürke kis madarat lőttem le. Kézbe véve, azonnal
[4]
feltűnt, hogy vetélőlába van, mint a kakukknak.
Maszudi nevű legényem nagy igyekezettel magyarázta (kellett a nagy
igyekezet, mert akkor bizony még hiányos volt a nyelvismeretem), hogy a
7
lelőtt madár a „méhek madara”. A mézkalauzmadár egyik kicsi fajtája került
a gyűjteményembe…
Múltak az évek. A kisdiákból nagydiák lett. A szegény emberek iskoláját
jártam, a lévai tanítóképző növendéke lettem. Természetrajztanárom lett a
legkitűnőbb tanítómesterem. Ő volt, aki nemcsak madártömésre oktatott
engem, hanem megtanított mindennemű természetrajzi dolog gyűjtésére és
konzerválására is.
Mindig mély hálával gondolok öreg tanáromra, Kriek Jenőre.
Az 1901. évi nyári vakáció már Budapesten talált. A tanítói oklevelet
megszereztem, és a polgári iskolai tanárképző mennyiségtani és
természetrajzi szakára iratkoztam be. A vakáció alatt meg a Magyar Nemzeti
Múzeum laboratóriumában mint kisegítő preparátor működtem Bárányos
József mellett, aki akkor a Múzeum főpreparátora volt.
Múzeumi alkalmaztatásomat elsősorban természetrajztanárom lelkes
ajánlásának, másodsorban dr. Madarász Gyulának, a híres ornitológusnak
köszönhettem, aki akkor a Múzeum igazgató-őre volt. Ő volt azután, aki az
afrikai gyűjtőútra engem ajánlott, mikor alkalom nyílott rá.
Az 1902. évi vakációmat megint a Múzeum laboratóriumában töltöttem.
Múzeumi alkalmaztatásom jó iskola volt az egzotikus madárfajták bizonyos
fokú megismeréséhez.
Ekkor jött haza kitűnő gyűjtőutazónk, későbbi atyai jó barátom, Bíró
Lajos, hétévi távollét után Új-Guineából. Én is jelen lehettem az
érkezésénél, és mondhatom, a lelkes fogadtatás nagyon megnövelte bennem
a vágyat, hogy én is gyűjtőutazó legyek, de lehetőleg olyan vidékeken, ahol
alkalmam nyílik vadászszenvedélyemet kielégíteni és az igazán „nagy és
veszélyes” vadfajtákkal találkozni.
1902 őszén részben anyagi okok miatt, de leginkább azért, hogy a
Délkeleti-Kárpátokban vadászhassak, félbeszakítottam főiskolai
tanulmányaimat, és a hétfalusi csángó községek egyikében, Tatrangban
állami tanító lettem.
Ennek előzménye az, hogy múzeumi barátaim azt ajánlották, ha már nem
elégíti ki vágyaimat a főiskolai tanulás, pályázzam valamely délkelet-
erdélyi állásra, pl. Tatrangra, mert ott van farkas, sőt medve is. Pályáztam,
és ki is neveztek oda.
Szabad időmben jártam az erdőt, a havasi réteket, legelőket, figyelve az
ottani állatélet minden megnyilvánulását. Egy december eleji havas napon,
8
mikor eredménytelenül jártam egy birkarabló farkas nyomában, otthon levél
várt rám. Az öreg Bárányos József írt Budapestről. Levelében azt kérdezte,
hogy volna-e kedvem Közép-Kelet-Afrikába menni. Sürgöny választ kért.
Az írta, hogy igenlő esetben ne legyek meglepve, ha az indulásra vonatkozó
sürgönyt megkapom.
Feledve az eredménytelen farkascsapázást, ment a boldog sürgöny, hogy
örömmel vállalkozom a nagy útra.
1902 karácsonyán már útban voltam Kelet-Afrika felé, amelynek – rövid
megszakításokkal – egészen az első világháborúig vándora lettem.
9
KÖZÉP-KELET-AFRIKA, FÖLDÜNK
LEGDÚSABB ÉS LEGVÁLTOZATOSABB
VADÁSZTERÜLETE
Közép-Kelet-Afrika táji változatossága – Galériaerdők
Dél-Afrika régebbi vadbősége – Etiópia – Rezervátumok
Kelet-Afrikán azt az óriási területet értjük, amely a Szomáliföldtől a
Zambézi folyóig terjed, nyugaton meg, hozzávetőleg, a Nagy Tavak
határolják. Ezen az óriási területen minden elképzelhető táji változatosságot
fellelhetünk. Vannak ott igazi, élettelen sivatagok, izzó nátronsztyeppek, ahol
napközben a fata morgana, a délibáb játssza állandóan varázslatos játékait,
óriási kiterjedésű füves, vadtömegektől nyüzsgő lapályok, ernyőakáciás
szavannák, áttörhetetlen tüskebozóterdők, ahol a vadász teste és ruhája
csakhamar megérzi, hogy a dél-afrikai búrok miért nevezték el „várj egy
kicsit” tüskének bizonyos fajta bokor tüskéit.
Az egyhangú, szürke tüskebozóterdők körül hatalmas hegyláncok
emelkednek. Egy-két hegyóriás fejét, mint a közvetlenül az Egyenlítőn fekvő
Kilimandzsáró 6010 méter magas Kibó csúcsát, örökös hósüveg borítja.
Azonkívül tengernyi nagy tavak, vég nélküli papiruszmocsarak, ingoványok
teszik még változatosabbá Kelet-Afrika térképét.
A szomjas síkságon kanyargó folyók útját nagyon nagy távolságból fel
lehet ismerni. Elárulja a partot szegélyező galériaerdők üde zöldje is. A
folyók nagy részének medre az év több hónapjában teljesen száraz, s az
embereknek, állatoknak ásniuk kell a folyó homokos medrében a
cseppenként szivárgó víz után. Ámbár lehet, hogy néhány nap múlva, mikor
a hegyekben megindul az esőzés, ezekben az egy-két hét előtt még teljesen
száraz folyómedrekben rohanó vízár hömpölyög, melynek mindent elsodró
ereje fatörzseket, állathullákat sodor magával.
Ez az óriási, változatos terület, nevezetesen a Közép-Kelet-Afrika,
minden időben földünk legfajdúsabb és legjobb vadászterülete volt, és
egyelőre az is marad.
Régebbi időben – mondjuk, egy évszázad előtt – Dél-Afrika felvehette a
versenyt mind változatosság, mind vadbőség tekintetében Közép-Kelet-
Afrikával, de a rohamléptekkel előnyomuló civilizáció és nem utolsósorban
10
