Table Of ContentWINSTON S.
CHURCHILL
A második világháború / 1.
Válogatta
Csurdi Sándor
és
Gyarmati György
Az utószót Gyarmati György írta
Szaklektor Borus József
Fordította Betlen János
Az életrajzokat
Csurdi Sándor jegyzeteinek fölhasználásával
Békés Csaba írta
WINSTON S.
CHURCHILL
A második világháború / 1
Szerkesztette
és a német dokumentumokat fordította
Antal László
Európa Könyvkiadó
Budapest, 1999
A mő erkölcsi tanulsága:
HÁBORÚBAN: ELSZÁNTSÁG
VERESÉGBEN: DAC
GYİZELEMBEN: NAGYLELKŐSÉG
BÉKÉBEN: JÓINDULAT
A fordítás az alábbi kiadásból készült:
Winston S. Churchill: The Second World War I–VI.
Cassell & Co. London, 1950-1953.
Alapkiadás: Európa Könyvkiadó, 1989
Hungarian translation © Betlen János, 1989
Elıszó
Ezt a mővet az elsı világháború történetét feldolgozó kötetek –
The World Crisis (A világválság), The Eastern Front (A keleti
front), The Aftermath (A következmények) – egyenes folytatásának
szánom. Ha majd elkészülök vele, a két mő együtt egy új harminc-
éves háború összefüggı történetét tárja az olvasó elé.
Akárcsak az elızı kötetekben, ezúttal is azt a módszert igyekez-
tem követni, amelyet Defoe alkalmazott a Memoirs of a Cavalier
(Egy gavallér emlékezései) címő mővében: az események egyik
szereplıjének személyes élményeiben próbálom bemutatni és ele-
mezni a nagyszabású hadszíntéri és politikai fejleményeket. Én va-
gyok talán az egyetlen politikus, aki mindkét nagy történelmi föld-
indulás idején magas kormányhivatalt töltött be. Igaz, az elsı világ-
háború éveiben jóllehet felelısségteljes, mégiscsak alárendelt tiszt-
ségeket viseltem, a Németországgal vívott újabb mérkızés idején
viszont több mint öt évig İfelsége kormányának miniszterelnöke
voltam. Tehát más szemszögbıl és hitelesebb források alapján szá-
molok be az eseményekrıl, mint korábbi könyveimben.
Miniszterelnökségem ideje alatt csaknem egymillió szót mond-
tam tollba titkároknak: emlékeztetıket, irányelveket, táviratokat,
jegyzıkönyveket. Az események sodrában és az akkor hozzáférhetı
ismeretek birtokában készült iratok bizonyára nem mentesek téve-
désektıl. Összességükben azonban mégis híven mutatják, hogyan
látta a korszak világrengetı eseményeit az az ember, aki a legfıbb
felelısséget viselte a brit birodalom, a brit nemzetközösség stra-
tégiájáért és politikájáért. Azt hiszem, sohasem került még a közön-
ség kezébe ilyen részletes beszámoló a hadvezetés és a kormányzás
mindennapjairól. Történetírásnak nem mondanám, mert az a jövı
nemzedék dolga lesz. De bízom benne, hogy a jövı történetírása
hasznát fogja látni.
Abban, amit e harminc év alatt tettem és mondtam, sőrítetten
benne van minden törekvésem, és én örömmel vállalom, hogy éle-
tem rajta méressék meg. Mindvégig megtartottam azt a magam al-
kotta szabályt, hogy utólag csak olyan háborús és politikai intézke-
déseket bíráljak, amelyektıl nyilvánosan vagy más hivatalos formá-
ban óva intettem már annak idején is. Sıt utólag nemegyszer tompí-
tom is a korabeli vita hevét. Fájdalmas volt feljegyeznem, hány
olyan emberrel támadt nézeteltérésem, akiket kedveltem és tisz-
teltem; de helytelen volna, ha nem tárnám a múltat okulásul a jövı
elé. Csak azt kívánom, hogy senki se tekintsen megvetı fölénnyel
azokra a tiszteletre méltó, jó szándékú férfiakra, akiknek tetteit e
könyv elbeszéli, hacsak nem tart elıbb szigorú önvizsgálatot, meg
nem hányja-veti magában, vajon ı maga teljesíti-e hivatali köte-
lességét, s meg nem fogadja, hogy megszívleli a múlt tanulságait.
Az olvasó ne higgye, hogy mindenáron egyet kell értenie mon-
dandómmal, és még kevésbé, hogy csakis népszerő gondolatokat
igyekszem papírra vetni. Legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint
teszek tanúvallomást. Minden tılem telhetıt megtettem, hogy utá-
najárjak a dolgoknak, de zsákmányolt dokumentumokból és más
forrásokból minduntalan újabb tények kerülnek napvilágra, és ezek
módosíthatják következtetéseimet. Ezért is fontos a hiteles korabeli
feljegyzésekre és azokra az írott véleményekre támaszkodni,
amelyeknek megalkotásakor még semmi sem volt világos.
Roosevelt elnök egy ízben elmondta nekem, hogy afféle nyilvá-
nos körkérdés útján keresi a legmegfelelıbb szót erre a háborúra.
„Haszontalan háború” – vágtam rá habozás nélkül. Ez a harc meg-
nyomorította mindazt, ami az elızı világégést túlélte, pedig nincs a
világtörténelemnek még egy háborúja, amely oly könnyen megaka-
dályozható lett volna, mint ez. De az emberiség tragédiája ezzel
még nem érte el a csúcspontját. Százmilliók áldozata, erıfeszítése,
az igaz ügy gyızelme mind nem volt hozzá elég, hogy békében és
biztonságban élhessünk; ellenkezıleg, az éppen hogy lebírtnál is
nagyobb veszedelem leselkedik reánk. İszintén remélem, hogy a
múlt latolgatása segít majd eligazodnunk a jövıben, az új nemzedé-
ket pedig képessé teszi rá, hogy az elmúlt évek hibáin okulva az em-
beri szükségletekkel összhangban és az ember nagyobb dicsıségére
rendezze be a vészterhesnek ígérkezı jövı színpadát.
Winston Spencer Churchill
Chartwell, Westerham, Kent, 1948 márciusában
I. kötet
ı
A gyülekez vihar
A kötet tárgya:
MINT HAGYTÁK
– BALGASÁGUKBAN, NEMTÖRİDÖMSÉGÜKBEN ÉS
JÓHISZEMŐSÉGÜKBEN –
AZ ANGOLSZÁSZ NÉPEK, HOGY
A GONOSZOK ÚJRA FEGYVERKEZZENEK
ı
Els könyv
Háborútól háborúig
1919-1939
1 / A gyıztesek ostobasága. 1919-1929
[...]
A fegyverszünet napján1 a német seregek rendezett sorokban
meneteltek hazafelé. „Derekasan küzdöttek” – mondotta a babérko-
szorús gyıztes katonás nagylelkőségével Foch marsall, a szövetsé-
gesek fıparancsnoka. „Tartsák hát meg a fegyvereiket!” Egyúttal
azonban azzal a követeléssel állt elı, hogy a Rajna legyen a francia-
német határ. Hiába fegyverzik le Németországot, hiába zúzzák dara-
bokra hadigépezetét, hiába rombolják le erıdítményeit, hiába taszít-
ják nyomorba, kötelezik mérhetetlen jóvátételre, hiába válik emész-
tı belharcok martalékává: tíz év múltán, húsz év múltán ismét ma-
gára talál. Az elpusztíthatatlan „germán törzsek” ismét erıre kap-
nak, s a harcos Poroszország elfojthatatlan haditüzei ismét felizza-
nak és lángra lobbannak. Ellenben ha a francia hadsereg megszállja
és megerıdíti a Rajnát, a sebes viző, széles és mély folyó áttörhetet-
len pajzsa mögött nemzedékekre biztonságban érezhetik magukat a
franciák. Csakhogy az angolszász világ egészen másként érzett és
gondolkodott; márpedig nélküle Franciaország elbukott volna. A
versailles-i szerzıdési2 úgyszólván érintetlenül hagyta a német hatá-
rokat. Továbbra is Németország volt Európa legnagyobb egynemő
nemzeti tömbje. „Ez nem béke – mondta páratlan éleslátással Foch
marsall, amikor értesült a versailles-i békeszerzıdés aláírásáról –,
csak húsz évre szóló fegyverszünet.”
A szerzıdés gazdasági elıírásai olyan rosszindulatúak és osto-
bák voltak, hogy életképtelenségükhöz nem is férhetett kétség. Né-
metországot elképesztı mérető jóvátételre kötelezték. A diktátum
csak a gyıztesek dühérıl tett tanúbizonyságot, és még valamirıl: a
gyıztes népek nem értették meg, hogy nincs az a vesztes nemzet
vagy közösség, amely egy modern háború költségeivel felérı hadi-
sarcra volna kötelezhetı.
1 1918. november 11-én.
2 Németország és a nyugati szövetséges hatalmak békeszerzıdése az elsı világ-
háború után. 1919. június 28-án írták alá a versailles-i palota tükörtermében.
A tömegnek fogalma sem volt a legegyszerőbb gazdasági össze-
függésekrıl sem, vezetıi pedig nem merték kiábrándítani, nehogy
elveszítsék szavazatát. Az újságok, szokásuk szerint, az uralkodó
nézeteket tükrözték és erısítették tovább. Elenyészıen kevesen vol-
tak, akik megpróbálták megmagyarázni, hogy jóvátételt csak szol-
gáltatásokkal vagy szárazföldi, illetve tengeri áruszállítással lehet
teljesíteni; továbbá, hogy amikor az áru megérkezik a célországba,
kizökkenti kerékvágásából a helyi ipart, kivéve ha igen kezdet-
legesen szervezett vagy szigorúan ellenırzött társadalomról van szó.
Valójában, mint ahogy erre azóta az oroszok is rájöttek, legyızött
országot csak egyféleképp lehet kifosztani: mindent, ami szükséges
és mozdítható, el kell szállítani, és ideiglenes vagy végleges rabság-
ba kell hajtani a férfilakosság egy részét. De az efféle eljárás haszna
össze sem vethetı a háború költségeivel. Nem akadt egyetlen olyan
vezetı politikus sem, aki a választópolgárok elé tárta volna ezeket
az alapvetı, nyers tényeket. Egynek sem volt hozzá elég esze, tekin-
télye, egy sem tudott felülemelkedni a tömeghisztérián. De ha meg-
tette volna is valamelyikük, senki se hitt volna neki. A diadalittas
szövetségesek fennen hangoztatták, hogy „az utolsó csöppet is ki-
sajtolják” Németországból. Mindez pedig gyászos következmények-
kel járt a népek jólétére és a németek hangulatára nézve.
Csakhogy a békeszerzıdésnek ezeket a rendelkezéseit nem haj-
tották végre. Sıt Németország többet nyert a vámon, mint amennyit
elvesztett a réven: a gyıztes hatalmak által kisajátított német va-
gyon összértéke egymilliárd font körül volt, néhány évvel késıbb
pedig – fıleg az Egyesült Államokból és Nagy-Britanniából – több
mint másfél milliárd fontnyi kölcsön özönlött Németországba: így
aztán a háborús károkat egykettıre helyreállították. E látszólag
nagylelkő adakozás közepette azonban egy pillanatra sem csitult a
gyıztes országok boldogtalan és elkeseredett tömegeinek zúgolódá-
sa, és lankadatlanul visszhangzott tovább az államférfiak biztató
ígérete is, hogy „az utolsó fillérig” mindent megfizettetnek Német-
országgal. A németek hálájára vagy jóindulatára számítani tehát
oktalanság lett volna.
Németország csak azért fizette meg, azért tudta megfizetni a ké-
sıbb mégis kicsikart jóvátételt, mert az Egyesült Államok számlá-
latlanul kölcsönzött pénzt az európaiaknak, kiváltképpen pedig a né-
meteknek. Olyannyira, hogy 1926-tól 1929-ig az Egyesült Államok
adósai a világ minden részébıl csak mintegy ötödét törlesztették an-
nak az összegnek, amit Amerika a németeknek kölcsönzött, miköz-
ben még csak reménye sem volt rá, hogy valaha is visszakapja a ne-
kik nyújtott hiteleket. Mindebben azonban szemlátomást senki sem
