Table Of Content13 diktátor
Hahner Péter
Animula (2017)
Címke: Történelem, Forradalom
Történelemttt Forradalomttt
Vajon a forradalom és a diktatúra elválaszthatatlanul összefonódik?
Csak erőszakkal lehet tartós és mélyreható társadalmi változásokat
elérni? Megengedhető az erőszak, ha egy jobb jövőt szolgál? Ezekre
a kérdésekre keresi a választ ez a kötet, miközben bemutatja a
világtörténelem legfontosabb forradalmainak kiváltó okait, menetét,
következményeit és vezéregyéniségeit. A forradalmi események
főszereplői általában diktátorokká váltak, vagy legalábbis mindent
elkövettek ennek érdekében. Cromwell úgy gondolta, azért ő
számolhatja fel a régi világot és építhet újat a helyére, mert Isten a
kegyelmébe fogadta. Robespierre a néppel azonosította magát,
Napóleon pedig kijelentette, hogy ő a francia nemzet igazi
képviselője. Washington, Bolívar és Garibaldi nem tekintette
kiválasztottnak magát, a későbbi korok forradalmárai viszont, mint
például Lenin és követői, a tudománnyal indokolták meg
kiválasztottságukat. Egy dolog biztos: a társadalmak totális
ellenőrzésére és irányítására tett kísérletek rettenetes
következményekkel jártak.
Hahner Péter
13 DIKTÁTOR
Fejezetek a forradalmak történetéből
Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger…
Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.
Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.
Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
R. P. Lister: A forradalmárok
Reszkessetek fejedelmek!
Hajtsátok le fejetek!
Bölcs potentát, aki retteg,
Ha felordít a tömeg.
Dobd el, püspök, süvegedet,
Bújj el üres templomodban!
Támad a sok balos író
Lazacrózsaszín lapokban.
Jő az új ko r! Az átkaink
Sötétséget oszlatnak,
S létrehozunk a rossz helyén
Valami sokkal rosszabbat.
BEVEZETÉS: Mi a forradalom?
E könyvben a világtörténelem leghíresebb forradalmait és azok
néhány vezetőjét szeretném bemutatni. A kötet címe arra utal, hogy
hosszabb-rövidebb ideig valamennyien diktátori szerepet töltöttek be
– vagy legalábbis szerettek volna betölteni. Arra a kérdésre, miért
van ilyen szoros kapcsolat a forradalom és a diktatúra között, a
bevezetésben próbálok választ adni.
A szó eredete
A „forradalom” szó csak az újkor folyamán nyerte el mai jelentését.
A világtörténelemben számtalan népfelkeléssel, politikai és ideológiai
változással járó hatalomátvételre került sor, de az újkorig senki sem
nevezte ezeket forradalomnak. Ekkor azonban átalakult az emberek
gondolkodásmódja, másként kezdték értelmezni ezeket az
eseményeket, és ezért egyre gyakrabban illették egy új névvel a
régóta ismert jelenségeket.
A több európai nyelvben is revolution formában ismert szó a latin
revolvere kifejezésből származik, amely eredetileg „visszafordulást”,
egy korábbi állapothoz való visszatérést jelentett. Bár a középkori
olasz nyelvben néha így nevezték a felkelést, lázadást és politikai
felfordulást is, ekkoriban még sokkal szélesebb körben alkalmazták
„körforgás” értelemben. Kopernikusz lengyel csillagász híres
kötetének címe, a De Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi
pályák körforgásairól, 1543) minden bizonnyal hozzájárult a szó
használatának elterjedéséhez. A XVII. századi szótárak szerint a
revolutio önmagába visszatérő mozgást jelent, vagy átmenetet az
egyik állapotból a másikba. A század közepének társadalmi-politikai
felfordulásai idején az angliai eseményekre még nem használták, de
az 1640-es évekbeli nápolyi és katalóniai felkeléseket egyes itáliai
szerzők már forradalomnak nevezték.
Angliában a „forradalom” még jó ideig az önmagába visszatérő
mozgást jelentette. Szakértők szerint az angol nyelvben 1662-ben
bukkant fel, amikor Clarendon earlje II. Károly visszatérését
forradalomnak nevezte – azt az eseményt, amelyet ma éppen a
forradalom megtagadásának tekintünk, s restauráció néven
emlegetünk. A kortársak szemében ugyanis II. Károly 1660-as trónra
ültetése nem valamilyen régi rend helyreállítása volt, hanem
visszatérés a dolgok természetes rendjéhez, amelyben a király a
parlamenttel kormányoz.
Az 1688–1689-es angliai eseményeket ugyanilyen okból
keresztelték el a kortársak „dicsőséges forradalomnak”. II. Jakab
király elmenekült az országból, s a parlament társuralkodóvá
nyilvánította vejét, III. (Orániai) Vilmost és lányát, II. Máriát. Az
angolok szerint az abszolutisztikus és katolikus törekvésekkel
megvádolt II. Jakab volt az újító (akit ma forradalmárnak
neveznénk!), és ellenfelei „fordították vissza” az angol politikai
rendszert a bevált hagyományokhoz. Hamarosan azonban
nyilvánvalóvá vált, hogy 1688–1689-ben nagyon is jelentős
újdonságokra került sor, s ennek hatására a „forradalom” szó
jelentése lassan Angliában is átalakult.
Egy 1690-ben megjelent francia szótár Kopernikusz példáját
követve még asztronómiai jelentést tulajdonított a szónak, de már
hozzátette a következő megjegyzést: „Így nevezik a világban
lejátszódó, különleges változásokat is.” E jelentés aztán a XVIII.
század folyamán egyre jobban elterjedt a különböző francia
szótárakban. Előbb csak zűrzavart, felfordulást értettek rajta, majd
lassacskán beszivárgott a jelentésbe az „újítás” fogalma is. Az
Enciklopédiában már ezt olvashatjuk a forradalomról: „Politikai
értelemben egy állam kormányzatában bekövetkező jelentős
változás.” Vagyis a század közepén a kormányváltásokat néha már
forradalomnak nevezték, s mind Nagy Katalin, mind a svéd III.
Gusztáv államcsínyét e névvel illették. Voltaire 1772. szeptember 16-
án ezt írta d’Alembert-nek a svéd eseményekről: „Kedves
filozófusom, e század nem tűnik a maga szemében a forradalmak
századának?” III. Gusztáv államcsínyét ugyan még a szó régebbi
jelentése szerint is nevezhették forradalomnak, hiszen az uralkodó
nem új helyzetet hozott létre, hanem helyreállította a svéd királyok
1719-ben felszámolt, abszolút hatalmát. Az amerikai függetlenségi
háborút is forradalomnak nevezték – csakhogy a történteket úgy is
lehetett értelmezni, hogy céljuk az angliai „dicsőséges
forradalomhoz” hasonlóan a régi szabadságjogok visszaállítása volt,
azaz egy korábbi állapothoz való visszatérés.
A Chicagói Egyetem és a Francia Nyelv Nemzeti Intézete közös
kutatóprogramjának az 1980-as években közzétett eredményei
szerint a XVII. századi szövegekben a „forradalom” szó
előfordulásának gyakorisága 0,00083% volt, míg a következő
században ez a szám 0,00673%-ra emelkedett. Még jelentősebb
eredményre jutott a francia Jean Marie Goulemot professzor, a XVIII.
századi irodalom és könyvtörténet kutatója, a Cahiers de lexicologie
című folyóirat 1968-as évfolyamában publikált tanulmányában
(Emploi du mot „révolution” dans les traductions françaises du XVIIIe
siècle des Discours de Nicolas Machiavelli). Machiavelli
Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről című művének négy
francia fordítását vizsgálta meg. Az 1571-ben kiadott fordításban
egyáltalán nem szerepelt a „forradalom” (révolution) szó, az 1664-es
új fordításban egyszer, az 1691-ben megjelent, harmadik fordításban
pedig kétszer bukkant fel. Az 1782-ben napvilágot látott fordításban
viszont huszonöt helyen található meg. Mivel az eredeti szöveg nem
változott, e tény arra utal, hogy a fordítók gondolkodásmódja és
nyelvhasználata alakult át – a XVII. század végén csak lassacskán,
majd a XVIII. század folyamán egyre radikálisabban. Az írástudók
gyakrabban és egyre pozitívabb értelemben alkalmazták a
„forradalom” szót. Condorcet márki az elhunyt akadémikusokról írott
dicshimnuszaiban már azzal magasztalta kollégáit, hogy sok
„forradalmat” hajtottak végre saját szakterületükön. (Lásd minderről:
Keith Michael Baker: Revolution. In: The French Revolution and the
Creation of Modern Political Culture. 2. Volume. The Political Culture
of the French Revolution. Szerkesztette: Colin Lucas. Oxford, 1988,
Pergamon Press. 41–61. o.)
E különös fejlemények a felvilágosodás új látásmódját tükrözik: a
kor írói és filozófusai már nem úgy gondoltak a történelmi
változásokra, mint őseik, akik szerint valaha volt egy (mitikus,
klasszikus vagy éppen keresztény) aranykor, s az emberiség azóta
csak hanyatlik. 1687. január 27-én Charles Perrault író először mert
nyilvánosan is hangot adni a Francia Akadémia ülésén annak a
korábban botrányosnak számító véleménynek, hogy a kortárs
alkotók is képesek olyan remekműveket létrehozni, mint a klasszikus
ókor művészei. Ez volt az első, óvatos megfogalmazása az európai
felvilágosodás egyre jobban megerősödő és elterjedő
meggyőződésének, amely szerint a jövő nem lesz alacsonyabb
rendű a múltnál, az emberiség pedig képes a fejlődésre. Ettől
kezdve vált lehetségessé, hogyha valaki elégedetlen volt saját
korával, akkor ne az ideálisnak elképzelt múlthoz való visszatérést
szorgalmazza, hanem a megújulást, esetleg egy egészen új világ
megteremtését. A felvilágosodás fejlődéssel kapcsolatos, optimista
nézeteinek következtében egyes írók, gondolkodók és politikusok
hinni kezdtek abban, hogy a változás, a megújulás, a radikális
átalakulás nemcsak hanyatláshoz vezethet, hanem fejlődéshez,
haladáshoz is. Azt a nézetet kezdték vallani, hogy az államcsínyek,
kormányváltások, felkelések, népmozgalmak, társadalmi és politikai
válságok az emberiség fejlődését szolgálhatják, s ezért új szemmel
néztek bizonyos régebben is előforduló jelenségekre, valamint új
értelemben és egyre gyakrabban használtak egy régebben is
előforduló szót.
Martin Malia amerikai történész furcsa kérdést tett fel
forradalomelméleti kötete első oldalán: „Létezik a forradalom mint
olyan?” (History’s Locomotives. Revolutions and the Making of the
Modern World. New Haven, London, 2006, Yale University Press.)
Erre az a válasz adható, hogy a forradalom nem úgy létezik, mint a
geológiai vagy biológiai jelenségek, amelyek értelmezéstől
függetlenül is tagadhatatlanul vannak. Inkább úgy, mint bizonyos
történelmi jelenségek (lázadások, felkelések, politikai összeomlások
stb.) egyik lehetséges értelmezése. Ezeket a minden korban és
minden kontinensen tapasztalható jelenségeket az európai írástudók
egy adott történelmi pillanat optimista légkörében olyan értékekkel
ruházták fel, amelyek a gyakran bekövetkező csalódások dacára is
sokáig lelkesítő és mozgósító erővel bírtak.
A jelentés bővülése
1789 előtt még nem volt pontos erkölcsi tartalma a „forradalom”
szónak: jelölhettek vele jónak vagy rossznak, haladónak vagy
maradinak tartott jelenségeket is. Általában többes számban
használták, valószínűleg abból kiindulva, hogyha a rend egységes,
akkor a felfordulás, a változás sokféle lehet. Még Camille
Desmoulins is így használta a szót népszerű lapja, az 1789
novemberétől kiadott Les Révolutions de France et de Brabant
(Franciaország és Brabant forradalmai) címében. Ráadásul a
forradalmakat nem tudatos emberi akciók, hanem előre el nem
tervezett események váratlan következményének tekintették, s ezért
1789 előtt még nem jelent meg a szótárakban a „forradalmár” vagy a
„forradalmasít” származékszó.
A XVIII. század végén már csak egy nagyszabású, mindent
megrázkódtató, új politikai fordulatra volt szükség, hogy a
„forradalom” szó végleg új jelentésre tegyen szert, és immár
jótékony hatású, ellenállhatatlan sodrású megújulást jelentsen. Több
történész is úgy vélekedett, hogy e jelentésváltozásra 1789 nyarán
került sor. Ennek egyik bizonyítéka XVI. Lajos francia király és La
Rochefoucauld-Liancourt herceg párbeszéde volt, amely a
hagyomány szerint 1789. július 15-én reggel hangzott el a király
versailles-i hálószobájában. „Micsoda lázadás!…” – csóválta a fejét
az uralkodó, amikor tájékoztatták a Bastille bevételéről. Mire a
herceg udvariasan kijavította: „Ó felség… Mondja így: forradalom!”[1]
Mások szerint Mirabeau gróf játszott vezető szerepet az új jelentés
elterjesztésében, amikor 1789. október 3-án így szónokolt: „Egy
korábban képtelenségnek tűnő, nagy forradalom zajlott le pár hónap
alatt előttünk… amely a régi rend hirtelen összeomlását vonta maga
után.” Vagyis a „forradalom” jelentésének megváltozása nyomán egy
új kifejezés is megszületett: a „régi rend”, amelyet a forradalom
felszámol.
1789 nyarán még felfedezhetők voltak a szó régebbi jelentésének
nyomai. XVI. Lajosnak ezzel a felirattal akartak szobrot emelni:
„A francia szabadság helyreállítója” – ami arra utalt volna, hogy a
forradalom visszaállított valamit. De e régi jelentés hamar elveszett,
s a forradalom immár a teljesen új alapokon való fejlődés
eszméjével, a civilizáció haladásával kapcsolódott össze. Az 1789-
ben meginduló átalakulás irányítóinak és híveinek szemében ez a
